A rock és metál színtere számtalan erős és izgalmas albummegjelenéstől és koncerttől volt hangos a 2025-ös év során. Nagy Péter metálkollégánk legjobb 10 külföldi rock- és metálalbumait felvonultató szemléje mellett nagy erővel ugrottunk fejest mi is a tíz legerősebb keményvonalas hazai album összegyűjtésébe. Ennek összeállítása elsőre sem tűnt kis vállalásnak, de végül meglepően nagy matekolást és figyelmet igényelt a lista felállítása.
Nem is gondoltuk volna, hogy ennyi impozáns anyaggal örvendeztettek meg minket a honi mágusok és vasgyárosok. De mint kiderült, egy rahedli nívós és kiemelkedő album jelent meg tavaly. Ezekből választottuk ki most azt a tízet, amelyek a legnagyobb hatással voltak ránk, legyen szó instrumentális repülésről, rituális izzásról vagy experimentális megvadulásról. Álljon itt egy hatalmas tenyérnyi merítés a rock és a metál zabolázhatatlan óceánjából, a számokból adódó értékhierarchiát mellőzve.
10. The Devil’s Trade: Nincs szennyezetlen szép
Az egyik legszebb történet a The Devil’s Trade immáron 10 éves pályafutása: egy karrierlezárásra szánt lemezből fokozatosan a legfontosabb doom zenekarunkká lett a Makó Dávid fémjelezte projekt. Az akusztikus, dark folk fészekből kirepülő fenséges entitás jelenleg leginkább a doom és post-metal stílusokhoz húz. Mély melankólia, törékenység (ám karakánság) és kozmikus lélegzetvételű hatóerő jellemzi. Csodálatosan egymásra nyílnak mikro- és makromozgások.
Már a Vidékek vannak idebennt is remekműnek kiáltottuk 2023-ban.
És akkor Dávidék azt mondták, mi lenne, ha még súlyosabb lenne? Tetszik, hogy jobban el mertek lépni a folk vonaltól. Persze korántsem teljes mértékben, mint például a címadó dalban. Minek adott ez helyet? Egy kicsit más dalszerzési gondolkodásnak. Nem, nem lett kevésbé archaikus, ősi mélységű vagy szakrális felhangú. Mindazonáltal kétségkívül egy különös ékkő a diszkográfiában. Csodálatos súlya van: a földbe döngöl, mégis felemel. A lemez ívét átlüktető eszkatológiai merengés bekerül a vérkeringésbe.
A The Devil’s Trade egyszerűen az egyik legszebb, legkikristályosodottabb fenoménje a kultúránknak. Mivel majdnem minden dalról tudnánk egy oldalt írni, röviden még a Nincs szennyezetlen szép címre tekintenénk rá. Ontológiai kijelentés, finom, fogalmi árnyalatokba hatoló, etikai és műalkotás kontextusa okán esztétikai következményekkel. Egyfajta nietzschei visszhang a tiszta, idealizált értékek lehetetlenségét illetően.
A szépség így ideális forma helyett a találkozás performanciájaként érthető.
Megtörténik, nyomot hagy. Története volt, van és lesz. Kísérnek és kísértenek. Ekként nem evidens, hogy a szép felemel és a szennyezett lehúz. A részünket képezik. Lehet-e többes számban beszélni róluk? Akárhogy is, e konglumerátum nem hoz megváltást, viszont alapjaiban határozza meg az utunk. A The Devil’s Trade mindenesetre olykor akaratlanul is megváltást kölcsönöz nekünk, még a legsötétebb szövegek pillanatainál is, a zenében belehasít a létezésbe a csoda.
9. Platon Karataev: Napkötöző
A Platon Karataev új albuma valóságos csoda. Az év egyik legnagyobb ajándéka volt a budapesti pszichedelikus rock és post-rock alapokon nyugvó zenekar Napkötöző című új lemeze, amit egyfelől a korábbi Partért kiáltó dalaival kijelölt új irány folytatásaként, másfelől egy önálló magnum opusként is értelmezhetünk. A főleg mantraszerű, gregorián énekeket is megidéző vokálok és a hol kimért figyelemmel, hogy intenzív elszállással operáló instrumentál egy egészen éteri atmoszférát teremt, amit kiegészítenek Balla Gergely lesújtóan lírai dalszövegei. Az egyébként meglepően könnyen befogadható zene
elképesztő mélységeket és magasságokat érint meg,
és olyan érzésünk kerekedik, mintha egy beavatásban, egy túlvilági rítusban lenne éppen részünk, ahol nem a rémisztő ismeretlen, hanem az önmagunkba tekintés és a világ értelmezésére törekvő őszinte fókusz adja a megismeréshez vezető utat.
A dalszövegek rendre rövidek és tömörek, de egyes soraikban és versszakaikban olyan tartalom és energia lakozik, amikről oldalakon át lehetne zengeni; viszont egyszerre azt is érezzük, hogy nehéz róluk összeszedetten, érdemben nyilatkozni, hiszen mindent elmondanak, amit lehet. Az olyan sorok, mint „mellkasod oltár, az égre néz / rajta a fejemmel áldozom” (Odaér), vagy „az ember hegymenetben nem beszél / felfelé minden szó szembeszél”, később „arcom viseli a leborulás nyomát / ezt a hegyet egy helyben mászom át” (Ezen a hegyen)
egyszerre idézik meg a magyar irodalom olyan bölcseit, mint Hamvas Béla és Weöres Sándor,
miközben a kereszténység és a keleti vallások filozófiájából is merítve olyan koan-szerű szövegeket kapunk, amiken egy életen át érdemes gondolkodni. A gondolati erővel együtt persze a zene ereje az, ami nem csak 2025, hanem az utóbbi évek egyik legjobbjává teszi az albumot. A címadó dal, a Napkötöző záró szegmensének elképesztő intenzitása, a Nem felelhet második felének megérintő zenei fürkészése és a Kövül tömör, de letaglózó textúrái csak néhány az album megannyi katarzisa közül. Ezeken túl számunkra kiemelten fontossá vált még a Három idő című dal, amely a
zene és dalszöveg tekintetében is a legemlékezetesebb élményt nyújtja az albumról.
E sorokkal nyit: „pupillád eseményhorizontja / az Én-csomót bogozza, kioldja / folyjon a nyelvemre alvadt láva / megyek a Nap felé alvajárva”. Ha ez nem volna elég, a dal lassú, mágikus építkezéséből egyszer csak szépen kirobban valami, ami az egész anyag tekintetében meghatározó: egy vontatott, pszichedelikus pulzálás, ami a Nap erejével képes még a legsötétebb időkben és terekben is izzó fényt gyújtani. Merjük állítani: a Platon Karataev a magyar zene történetének egyik legfontosabb albumát alkotta meg a Napkötözővel. De hagyjuk is az értelmezéseket és a hasonlatokat. Sokkal fontosabb az, hogy ezt a mesterművet tényleg mindenki saját maga tapasztalja meg.
8. Art Of Disorder: Awakening of the Prophet
Nem hittük el, hogy ez magyar lemez! Van egy magyar Darkwaterünk! (Ha nem ismered, a top 10 magyar lemez után irány meghallgatni tőlük a Humant!) Meg persze egy kis Dream Theater, Myrath stb. De felesleges hasonlítgatni, beszéljünk arról, hogy micsoda zeneszerzés, micsoda hang van itt! Nem térünk magunkhoz, akárhányszor indítjuk el. Nemzetközileg is bárhol prominensen helytállna, összetett, ugyanakkor letisztult. Konceptlemez, mégis minden dal individuális karakterrel bír. Pompás harmóniák a gitárok és vokálok szintjén is. Remek érzékkel találták el a témák arányát, és szépen telítik a szintetizátorok is a dalokat. Prog, power, néhol nu és modern metal, mindvégig elegáns dramaturgia.
Külön respekt az instrumentális számokért és a telitalálat balladáért (Alone), amit bárcsak továbbírtak volna, akár csak zenésen! Nívós zenészek összeért játéka és kiforrott, türelmes komponálás teszi a valaha volt egyik legerősebb magyar keményzenei debütlemezzé az Awakening of the Prophetet. A próféta alakja nem vallási kontextus, hanem szimbolikus tükör.
Az embert testesíti meg, aki már eleget látott ahhoz, hogy ne tudjon bizakodó, sem ártatlan maradni.
Mégse vezet, sokkal inkább lamentál, tanúszerepben reflektál és mesél. Egyfajta hanyatlásnarratíva fogalmazódik meg az emberiség önsorsrontására alapozva. A zene a diverzitás és korrekt mértékű, velős virtuozitás révén mesélővé válik. Annyira jól sikerült témák vannak, hogy a muzikális történések élvezete olykor el is terelheti a fókuszt a fabuláról. Persze legalább ennyire lenyűgöző és catchy, professzionális, de nem lélektelen éneklés fegyverzi tovább az Art Of Disorder nem mindennapi műveit.
7. Autumn Nostalgie: Metanoia
A szlovákiai székhelyű, Almásy Gergely vezetésével 2010-ben útnak indult Autumn Nostalgie zenekar atmoszférikus black metal, blackgaze és post-black hangzásával ismét elhozta nekünk az ősz és a közelítő tél nosztalgiájának melankolikus világát legújabb, Metanoia című lemezük formájában. Egy elképesztően lehengerlő és igen figyelemre méltó műről van szó. Már az első lejátszás közben, az intrót követő első tételnél éreztem, hogy amit hallok, az számomra az év egyik legkiemelkedőbb albuma lesz. A Return to Nowhere legelső melódiájával elragad és bekísér e melankolikusan gyönyörű tájba. A black metal és válfajai elsőre ijesztő és elrettentő zsánereknek tűnnek azok számára, akik először találkoznak vele, vagy csak felületesen ismerik azt. Kétségtelenül megvan a stíluson belül több irány is, amelyet érdemes lehet követni, vagy amelyet tudatosan el lehet kerülni.
Az Autumn Nostalgie azonban megtestesít számunkra mindent, ami a zenében rejlő művészi szépséget jelenti: komoly szövegvilágával, emlékezetes éteri melódiáival és letaglózó darálásával nemcsak a fentebb említett műfajokon belül, hanem összességében is, mint zenei élmény. A romantikus szélsőségeket és rapszodikus szóképeket halmozó magyar dalszöveg és torzított ének
nem fajul giccsé, sőt lírai és letaglózó szövegvilágba burkolja a sokszor felemelően energikus instrumentált.
Erre jó példa a Remain in the Depths of Blind Darkness című szám 6:20-nál kezdődő totális elszállása, ami számunkra az album egyik legerőteljesebb csúcspontja a megannyi többi közt. Hasonlóképpen érezhetjük tőle magunkat, mint az albumborítón szereplő szobor, aminek arckifejezése és pozitúrája kifejezi és megtestesíti mindazt, ami a Metanoia hallgatása közben átélhető. Az Autumn Nostalgie 2025-ös lemezével nemcsak saját zsánerének rejtett csúcsdíszeként tűnik fel, hanem jó szívvel tudom ajánlani zenei előélettől függetlenül bárkinek, aki kíváncsi, milyen művészi mélység és katartikus magasság lehetséges eleve a zenében, mint olyanban.
6. Beton: Önazonos
Az egyik legdurvább lemez, ami itthon született 2025-ben egy friss supergroup érdeme, a Betoné. Olyan elánnal zúznak a srácok, hogy ripityára zúzták a csontjainkat. Ritkán robban ekkorát zenekari és/vagy lemezdebütálás. A gerince abszolút a groove és modern hardcore, illetve néhol egy kis thrash is beköszön. Talán a Teeth Marksban van még ennyire nyers és direkt, már-már offenzív dinamika. A Beton a körvonalazott stílusjegyek medrében gyakorlatilag jóváteszi azt a szekunder szégyent, amit eddig az Ektomorf művelt.
A Beton ezerszer erőteljesebb, ezerszer invenciózusabb, merészebb, és úgy egyáltalán, hiteles, ösztönös, mégis okos,
szemtelen, mindezeken túl pedig van egy kolosszális jellege. No meg füstölő kezű zenészei. Nemes egyszerűséggel nem pózer, avagy úgy tud ebben a „mátrixban” alkotni, hogy az felégesse a világot, úgy igazából. Az önazonosságot identitáspolitika és zászlószerű lebegtetés helyett gyakorlatilag sebként, tusaként látjuk. Az én nem magát ünnepli, hanem önmagával vitatkozik, illetve küzd magáért. Az identitás egy folyamatos, drasztikus „izommunkával” fenntartott állapot.
Alapjáraton feláll a szőr a hátunkon az ilyen „megmondom a tutit az élethez” jellegű szövegvilágoktól (ami, lássuk be, sajnos elég gyakori, főleg a magyar nyelven működő zenekaroknál). De itt egyrészt csak töredékét teszi ki a „korpusznak”, továbbá a végtelen agresszió az előadásmódban, az ebből fakadó pozíció, sőt, az eszméletlen brutális zenei alap annyira visz magával, hogy teljesen megfeledkezünk ezekről a passzusokról.
Végletesen szomatikus a zene, elemi erőkkel,
és korántsem önkényes irányokba lőnek a gyakorta testpoétikus, nem ritka esetben explicit szövegek. Bátor húzás irodalmi szövegeket invitálni és emelni a keményzenei alkotásba, ám szerintem náluk jól működik. Meghőköltem ugyan picit a Ne féljnél (Pilinszky János), de a Napjaink Tiborcánál végleg megnyugtattak, hogy jó érzékkel nyúlnak az irodalomhoz. Utóbbit simán el tudom képzelni az irodalomoktatásban. Egy utolsó meglepetés a záró tétel, az Ez a gyertya Érted ég. Beszéljen magáért, annyit mondunk, megkönnyeztük.
5. Needless: Premonition
Mi az ott az égen? Egy napkitörés? Egy meteor? Nem, ez bizony a Needless földönkívüli űrhajóflottája, ami kegyetlen sebességgel éppen felénk tart. A dánszentmiklósi progresszív death metal banda akár a szomszédos galaxisból is érkezhetett volna, olyan földöntúli zenét nyomatnak a képünkbe Premonition című új albumukkal. Az emberiség sorsa kozmikus méreteket ölt a csillagok rendszerében, és ennek az elkerülhetetlen sorsnak egy-egy állapotába és epizódjába nyújtanak betekintést zenéjükön keresztül.
Ha már technikás metálról van szó, hadd fixáljam egyből: ilyen minőségi, profi zenészi játékot és produkciót ritkán hallani és látni magyar (metál)albumok esetében. Kristálytiszta hangzás, lehengerlő albumborító, nagyszabású tematikus vállalás és olyan zeneszámok sorozata, amelyek egy pillanatra sem eresztik figyelmünket.
Az emlékezetes, egyedi riffek és ritmusok sorra mutatnak fel valami újat és izgalmasat ebből a végtelen univerzumból.
Hol meteoresőként zuhognak ránk, hol a fekete lyukak súlyával húznak maguk után, az alkalmi lelassulások közben pedig mintha az űrben lebegnénk. Szinte lehetetlen kiemelni egy-egy számot, olyan egységesen zseni az egész. Viszont az űrutazás egyik legváratlanabb fejleménye a Dark Epiphany-val bukkan fel: szaxofon! Hát ezzel lett az album tízből tizenegyes. A Needless zenekar eddig is figyelemre méltó és sokak által kedvelt formációként dübörgött, de Premonition című lemezük nemcsak eddigi pályafutásuk legjobbja, de az utóbbi évek metállemezei között is rendkívül kiemelkedő akár hazai, akár világszinten.
4. Wall Of Sleep: The Kingdom
Egy igen dögös, hard rockos, kicsit stoneres, nyomokban doomos, klasszikusabb metál lemezt tett le a Wall Of Sleep az asztalra. Nem találtak fel semmi újat, illetve az eddigi munkásságukat sem reformálták meg vele különösebben, ugyanakkor annyira eltalált és gazdag album lett, hogy lazán besétáltak vele a top 10-be. Érződik, hogy évek óta együtt zenélnek, mégis abszolút friss lendületű kompozíciókat hallunk. Nem utolsó sorban azon kevés hazai csapat egyike, akikről nem mondaná meg az ember, hogy magyarok. Annyira letisztult a komplett produkció, hogy aki szereti a kemény zenét, biztosan csak szeretni tudja őket.
A The Kingdom egy hipotetikus királyság bukási lehetőségeit vagy sorozatos hanyatlását viszi színre zeneileg diverz stílusjegyekkel és érzettartományokkal, pörgősebb és súlyosabb dinamikákkal. Ebből adódóan végül nem nyomasztó, hanem kifejezetten felszabadult hangulatú tételek (The Kingdom, Spirit Healer) is vannak rajta, a bukás közben táncolva vagy kívülről érkező mentőerőt megénekelve. Nem nehéz persze aktualitásokat beleolvasni (például a The Plague című záró tételben). Szerencsére kellően izgalmas a zene a túlgondolás, asszociálások nélkül is, ezért inkább nyugodtan dőljünk hátra és élvezzük! És reménykedjünk abban, hogy nem kell a következő lemezig ismét éveket várni.
3. Törzs: Menedék
A Törzs az egyik, ha nem a legjobb magyar post-rock formáció, ami Menedék című albumával valóban menedéket nyújt. Instrumentális zenéjük a nyugalmas merengés és az atmoszférikus repülés hangulata között tesz meg hatalmas emelkedéseket és zuhanásokat. A hangok e szavak nélküli tartományában még csak a dalcímek jelölnek ki valamilyen verbális irányt. Az oltalom és a biztonság képei megjelennek például a Levegővétel, a Földet ér vagy az Otthon című tételek esetében is. Mindez jól magyarazza azt a zenei világot, amivel találkozunk. Valóban egy befogadó, otthonos hangzás ez, ahol nyugodtan elmerülhetünk a minket körülvevő rezgésekben.
Nehéz elhinni, hogy csupán három zenész játékát halljuk. A hangszerek közös vonulása és repülése jól időzített, lassú nyújtásokban és precíz, de könnyed textúrákban talál egymásra. Ezek alkalmanként intenzív melódiák képében mosódnak össze.
Az együttállásokat jól kifejezi az album borítója,
amely elsőre egy letisztult és könnyen befogadható képiséggel testesíti meg a lemezt. Viszont ha jobban megvizsgáljuk, mélyebb értelmezési rétegek is felfedezhetők. Egy sötét, homályos erdőben a fák közt erőteljes ragyogással jelenik meg egy fehér négyzet, ami nem pusztán geometriai alakzat, hanem érezhető, hogy tere, kiterjedése is van, és ragyogó sugárzásának köszönhetően láthatók a környező fák körvonalai is. Egy remek, letisztult és ízléses vizuális megjelenítése a fény–sötétség klasszikus ellentétpárjának, amely téma magát a zenét is alapjaiban határozza meg. A Menedék viszont épp attól válik végül csodálatossá és otthonossá, hogy a fentebb említett mély témák és katartikus elszállások sosem a hivalkodás, a letaglózás vagy a pusztítás eszközeiként jelennek meg, hanem az optimista világnézet és a reményteljes életigenlés hangulata árad a lemez minden tételéből.
2. Moutansh Getsee: Atrocities and Inner Peace
Szia Bátyus, experimental-cyber-EBM-industrial-post-metal jöhet? Csak mert itt van az elmúlt tíz év egyik legjobb hazai metál albuma! Kislemez létére rengeteg nagylemezt lazán lenyel keresztbe az amszterdami székhelyű, ám magyar zenészek által létrehozott projekt. Az Atrocities and Inner Peace az egyik legmasszívabb anyag az évből, nyugtalanító atmoszférájú és rémisztő jelenvaló léttel bír. Egy élő bestia. Egy mentális betegség. Vagy talán egy végeláthatatlan, fagyos táj, ahol minden dermedt és tehetetlen, mégis tudjuk, hogy a jég alatt morajlik valami eredendően gonosz.
Ó, említettem, hogy mindez a sötét űrben van? És hogy belülről felzabál közben valami parazita? És hogy fehérzajos képernyők lebegnek mozdulatlanul körbe, csupán egy-egy random lézerfény suhan el. Illetve, vélhetően egy felfoghatatlanul nagy, félig kiborg űrszörny gyomrában van mindez, aminek épp feljövőben van a sava. És üvöltések, morgások visszhangzanak a vak messzeségből. De a segélykiáltásaidra senki nem felel. Nos, ilyesmiket él át az ember, mikor Moutansh Getsee-t hallgat, és ez annyira zseniálisan, de kajak honi zenetörténeti mérföldkő határait karmolgatóan nagyon jó. (Szívem szerint csúnyább jelzőkkel méltattam volna!)
Kegyetlen testi tapasztalatok, kiszervezések és metaforák övezik a szövegviláguk, gyakorlatilag poszthumán horizontra nyílnak.
A másik markáns vonulat az enyészet lidércnyomása. Jellemzően inkább affektív, mint narratív alapon működnek, a szcenárió pedig zenei és szövegi szférát tekintve is felettébb technicizált benyomásokkal, effektusokkal átitatott. A Sermon számomra 2025 magyar metálhimnusza, nem himnikus értelemben, hanem mint zászló, mint ornamentikus, műfajt reprezentáló csúcsalkotás.
1. Oaken: From the Bonefire
Az Oaken feltámad a máglyarakás tüzéből, felzabálja a világot és mindezért még meg is koronázzák. A From the Bonfire bár egy három tételes EP, bő harminc percben teljes albumokat megszégyenítő súllyal és misztériummal nehezedik ránk a disszonancia és a katarzis eszközeivel. A crust, hardcore és post-metal alapokon nyugvó formáció zenéje tartogat ezeken felül még meglepetést: a szokásos gitár, basszus és dob mellett nem kevesebb mint négy szintetizátor közös játéka csendül fel a lemezen. Zenéjük olyan, mint egyfajta pszichedelikus rítus, valami grandiózus szertartás egy elhagyatott földalatti barlang sötétjében. Vagy amit éppen a dicsőséggel égő máglyarakás körül állva hallhatnánk a téli napforduló perceiben.
A lemez viszonylag lassan indít első, From the Bonfire című számával, ahol a súly és a hörgés még viszonylag monoton, egyszerű ritmikákban érkezik meg hozzánk. Erre épít a World Eater, ahol a történet előrehaladtával már a riffek, zenei témák is egyre bonyolultabbá vállnak. Mindezt végül a lenyűgöző méreteket öltő, az album felét kitevő The Coronation emeli a pokol tüzéből szinte mennyei magaslatokba.
A lezáró tétel valóban a konceptlemez koronájaként tűnik fel,
a rítus az utolsó percekben az éteri magasságokat is eléri. A tizenegyedik percnél beköszöntő gitármelódia az eddig egyre kilátástalanabb és kaotikusabb térből kínál valamilyen reményteljes kiutat, amelyhez aztán a szintetizátorok túlvilági hangjai párosulnak. Végül nem a lábunk alatt megrepedő föld nyel el minket, hanem a felettünk szétnyíló ég felé kezdünk emelkedni a From the Bonfire című album történetének konklúziójaként.
Te jó ég, micsoda utazás volt! Örömmel lennénk azok helyében, akik a fenti tételek bármelyikét életükben először hallják. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy 2025 megörvendeztetett minket számtalan kiváló új megjelenéssel, amelyek hol izgalmas underground projektként, hol pedig önmagukon túlnövő, emblematikus magnum opusként tűnnek fel a rock és a metál óceánjának bugyraiban és horizontján. Ne kíméljük azt a replay gombot!
A borítóképet Somogyi Gyula készítette.
